A béka feneke alatt...

Ez a kép az utolsó képünk Szabiról.
Ez után 6-órával már Angyalkánk volt...


Nem tudom mi van velem,de napok óta a béka feneke alatt vagyok lelkileg valahol egy jó mély gödörben...Egyszerűen nem bírok kimászni.
Úgy besűrűsödtek most valahogy a rossz napok.A barátaink most veszítették el a 3.-kisfiúkat.Mind a hárman pocaklakók voltak.Most 1-hete beszéltem az Anyukával és mondta,hogy már megvan minden,és Kristófnak fogják hívni.1-hónap múlva szült volna.Éjjel azt álmodta,hogy meghalt a baba és bementek a korházba és valóban az történt...Nincs rá magyarázat mi történt.Minden teljesen rendben volt,egy egészséges 3kg 15dkg-os 50cm-es gyönyörű baba volt.Megvizsgálják a kicsit és utána talán fény derül a bajra.(ez már nem fogja vigasztalni a szülőket)
Rettentően hiányzik Szabi...
Ez az érzés egyszerűen leírhatatlan,megmagyarázhatatlan fájdalom,és valahogy még mindig olyan felfoghatatlan az agyamnak...
Sokszor megfordul a fejemben,hogy mindjárt itthon lesz,betoppan az ajtón és a nyakamba ugrik és én meg csak ölelem magamhoz...
De közben meg tudom,hogy nem így van,és már soha többet nem ölelhetem magamhoz...Ez az amit el kéne tudnom végre fogadni!!!De hogyan????Hogyan tudja egy Anya ezt elfogadni???Hogyan lehet ezt egyáltalán elfogadni,vagy beletörődni???Még így 2-év után is lehetetlennek tűnik.(úristen még kimondva is sok,2-év!"-éve nem láttam nem pusziltam nem öleltem a gyermekemet...)
Vannak emberek akik olyan hülyeségeket tudnak mondani-kérdezni,hogy néha meg tudnék tőle hülyülni.Pl amikor ilyet kérdeznek,hogy:
-Még mindig ennyit gondolsz rá???-Már hogy ne gondolnék???
meg,hogy:
-Még mindig ennyit jár a fejedben?-Ki se megy a fejemből...
Sokszor mondják,hogy :
-Itt van már a másik kisfiad,Ö kárpótol majd.-Igen van egy másik kisfiam,szó szerint MÁSIK!Ő nem kárpótolja a Bátyusát!Ő nem azért van,hogy pótlás legyen.Őt önmagáért szeretjük,és tény,hogy bearanyozza az életünket,és újra van kiért élnünk,boldogok vagyunk,de attól még iszonyatosan hiányzik nekünk a mi Kicsi Angyalkánk.
A leg idegesítőbb,ennél már nagyon kell sokszor magamat türtőztetni:
-Még mindig nem tudtad elfelejteni?-Mi van????na ilyenkor durran el az agyam úgy rendesen.Ezt hogy gondolják???Szerintem nincsenek is tisztában vele,hogy miket mondanak.Tudom,hogy csak jó tanácsként mondanak dolgokat,na de ilyet?Hogyan tudnám már elfelejteni a gyermekemet????Akire olyan sokat vártunk,akit mindennél jobban szerettünk...Nem a kutyánk-macskánk hagyott itt minket...Van aki azt is évekig gyászolja,nem is értem hogy lehet ilyet kérdezni...
A szívünkben hatalmas űr van.És Szabikával együtt mi is meghaltunk kicsit(nem kicsit)
Nehéz újra talpra állni.Tény,hogy ha akkor nem leszek terhes Petivel akkor nem tudom most hol is tartanánk...Akkor már úgy voltam,hogy annyi anyai szeretet gyűlt bennem fel,hogy úgy éreztem fel fogok robbanni,és hiába szeretgettem a nővérem kislányát aki fél évvel idősebb Szabinál,meg a szomszéd gyerekeket akikkel együtt játszottak.Sokszor voltam úgy,hogy üvölteni tudtam volna kínomban.Mert akárhány gyereket öleltem magamhoz,mindegyikben csak Szabit kerestem és egyiktől sem kaptam vissza azt az érzést amit már annyira vártam...
Soha de soha nem fogom azt az érzést érezni már ebben az életben...
Az az érzés,az a szeretet azt csakis Szabitól tudtam megkapni.
Amit Petikémtől kapok az is ugyanolyan erős és csodálatos,és tőle is megkapom azt a szeretetet.
De nagyon jó lenne érezni ezt duplán...Érezni,hogy milyen az amikor mind a két gyermekem bújik hozzám és Én csak szorítom őket magamhoz...
Ez az amit én sajnos soha nem fogok megtudni...
Tegnap is hajnali fél 4-ig ébren voltam.Néztem Szabikám videóit és csak bőgtem...
Vegyes érzelmek dúltak bennem.A szívem majd meg szakadt a fájdalomtól,de egyben iszonyatosan jó volt újra látni és hallani a gyönyörű hangját ahogy énekelt és ahogy mondta NEKEM,hogy:ANYA...(2-éve és 2-hónapja nem hallottam...)
Én meg csak sírtam és sírtam...
Néha muszáj kiengedni a felgyűlt feszültséget mert különben beleőrülnék...

Mindig így aludtunk...Összebújva...
HIÁNYZOL NAGYON BABÁM...