Ma késő este már 2-éve,hogy Szabikánk itt hagyott minket és angyalka lett...
Egyszerűen még mindig hihetetlen ez az egész.Sokszor csak azt várom,hogy mikor ébredek végre fel és mikor szalad felém a mi kis babánk.Iszonyatosan hiányzik még mindig...Szeretném magamhoz szorítani,és csak ölelni nagyon...nagyon...
Nem is tudom,hogy mikor fog ez a hatalmas nagy űr és fájdalom enyhülni...
Itt van Petikénk,akit imádunk és ő jelenti nekünk a jövőt,az életet,de Szabikánk így is örökké hiányozni fog...
Az a leg nehezebb,amikor gyertyát gyújtunk Szabinak,és a kezemben tartom Petit,és tudom,hogy én soha de soha ebben az életben nem ölelhetem magamhoz egyszerre az én gyönyörűséges gyermekeimet...
Eddig tereltem a gondolataimat,és próbáltam másra figyelni.De Petikém most alszik és van egy kicsi időm ide űlni.
Drága barátnőm,Ági blogjába bepillantottam,és írt egy rövidke,gyönyörű megemlékezést Szabikámról és azóta csak potyognak a könnyeim...Egyszerűen csak tőrnek elő az emlékek és az érzelmek...Hiányzik rettentően...
Este megyünk Szabikámhoz a temetőbe.Remélem a koszorúja nem fog el tűnni.Nagyon rossz érzés,hogy vannak olyan emberek akiknek semmi sem szent,és van pofájuk elvinni a kicsikém sírjáról bármit is...
Gyönyörű szemű kicsi fiam:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése